Megyei értékek
Böszörményi csengő
A hajdúböszörményi csengőkészítő mesterek a XIX-XX.
században készített csengői megtalálhatóak még napjainkban is a hortobágyi
pásztoroknál, és a lovat tartó gazdáknál. A tiszántúli állattartó gazdák és
pásztorok körében nagy becsben voltak a hajdúböszörményi csengőöntő műhelyekből
kikerülő ún. „böszörményi csengők”. A Hajdúsági Múzeum gyűjteményében a legkorábbi
ismert, évszámmal ellátott csengő 1816-ból való, az utolsó mester pedig Tisza
Nagy Imre volt, aki az 1940-es évekig dolgozott Hajdúböszörményben. A közel
másfél száz év alatt a böszörményi csengők megőrizték a templomi harangok
alakjára, arányaira emlékeztető formájukat, s finom vonalvezetésű, gránátalmás
díszítményük alapmotívumát.
A böszörményi csengők „vállán” két koszorú, vagy borda van,
némelyiken a koszorúkat ferde vonalak kötik össze. Ekkor ezt a csengőt ráncos
vagy rácsos csengőnek is nevezik. Oldala nem egyenes, hanem a „szája” felé 3-4
„rámával” kiszélesedik, így alakítva ki a harangformát. A böszörményi csengők
formája és az oldalán lévő motívum az évszázadok alatt sem változott. A
mesterek dicséretét hirdető darabok máig használatban vannak.
Kapcsolódó képgaléria
Kapcsolódó dokumentumok