Cím: 4024 Debrecen, Piac u. 54.

Vármegyei értéktár
Értéktár bizottság
Javaslattétel
Hírek
Kiadvány
Vetélkedő

Támogatónk:

Kapcsolódó linkek:

Megyei értékek

„Lente Lajos dalénekes és zeneszerző életműve”

„Azokban az időkben egy névnap, egy szüret, egy lakodalom nem múlhatott el nóta nélkül, rám ragadt gyerekkoromban, mint molnárra a liszt.(…) Gyermekkoromtól arra vágytam, hogy valami különlegest tudjak az embereknek nyújtani, amitől jókedvűek lesznek, elfelejtik szegénységüket.”

Lente Lajos nótaénekes

Lente Lajos hajdúnánási dalszerző és nótaénekes (Született: 1936. március 9-én, Hajdúnánáson, elhunyt: 2020. április 1-én, Debrecenben), a magyar nóta koronázatlan királyaként vált ismertté és elismertté a nemzeti tudatkincsben.

A magyar emberekben rejlő tehetségnek és sikerkódnak évszázadok óta máig hatóan számos szép megnyilvánulása van, ám az olyan életművek, amelyek egy szegény sorból, a szó szoros értelmében magát „alulról” tehetséggel, alázattal, szorgalommal felküzdő emberi sikert mutatnak, igazán különlegesek, valódi, vegytiszta értékeket hordoznak. Lente Lajos ilyen ember volt, lelkületét és elhivatottsága által kiteljesedő tehetségét tökéletesen tükrözik mottóvá emelt gondolatai. Mindig az olyan életművek a leginkább magukkal ragadók és hordoznak korokon és évszázadokon átívelő értékeket, amelyek annak igaz tükrei, hogy hogyan is válhat legalulról indulva, a tiszta tehetség okán a számára kijelölt utat szorgalommal és alázattal bejárva igazán sikeressé valaki. Ez a valódi érték, és ezért érezte úgy a Hajdúnánási Települési Értéktár helyi érték címet odaítélő pozitív döntése után az idén, 2020-ban elhunyt művész egyetlen gyermeke, a nevét és lelkületét továbbörökítő ifj. Lente Lajos, hogy a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény, azaz az ún. hungarikum törvény értelmében szakértő segítségével elkészült javaslattételi tanulmányban indítványozza édesapja munkásságának megtisztelő megyei értékké nyilvánítását is a szintén megtisztelő hajdúnánási települési érték cím után.

Olyan életműről beszélhetünk ugyanis Lente Lajos nótaénekes munkássága kapcsán, amely a nemzeti értékpiramis működését szabályozó fenti törvény értelmében is szülővárosán, sőt megyéjén is túlsugárzó országos és nemzetközi ismertsége és elismertsége okán igazán méltó a Hajdú-Bihar Megyei Értéktárba történő megtisztelő beemelésre, sőt, azon túlhatóan méltó a megtisztelő kiemelkedő nemzeti érték, sőt akár a hungarikum kitűntető törvényi címre is.

Lente Lajos életének sorsvonalából kiragyogó művészi munkásságának fő állomásai ismertek az őt szerető, tisztelő rajongók körében, és a magyar nemzeti értékmentés lehetőségterében most, mint megyei érték címre javasolt nemzeti értéket, itt is bemutatjuk ennek a valóban értékes életműnek az egyedi jellemzőit, történetét a törvény által megkívánt módon.

Lente Lajos szűkebb pátriája Hajdú-Bihar megye, hiszen 84 évvel ezelőtt, 1936. március 9 -én Hajdúnánáson látta meg a napvilágot egy négygyermekes iparos családban. Édesapja Lente Antal cipészmester, édesanyja Szabó Zsófia voltak. Elemi iskoláit Hajdúnánáson, a Református Általános Iskolában végezte el. Legidősebb gyerekként rendkívül sokat dolgozott édesapja mellett, megtanulta a paraszti munkát és a cipészetet is. A múlt század ezen időszaka a XX. századi magyar történelem emberpróbáló korszaka volt, különösen vidéken. A nagycsaládok szeretetteli, emberközeli melegsége és egészséges értékrendje azonban minden nélkülözésen és nehézségen áttörő fénysugárként aranyozta be a gyermekkorára emlékező nótaénekes gondolatkincsét és lelkivilágát: „Édesapámék tizenketten voltak testvérek, egy lány, és tizenegy fiú, akik közül öten az akkori iparos dalárdában énekeltek, karnagyuk Maklári Lajos kántortanító volt. Azokban az időkben egy névnap, egy szüret, egy lakodalom nem múlhatott el nóta nélkül, rám ragadt gyerekkoromban, mint molnárra a liszt. A háború után édesapám betegen jött haza. Mi négyen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Ő cipész volt, többek között csizmákat készített a parasztembereknek, de földet is bérelt a megélhetésért. Legidősebb gyerekként nagyon sokat dolgoztam mellette, mondhatnám, édesapám alig várta, hogy az iskolából hazamenjek. Megtanultam a paraszti munkát meg a cipészetet is, mivel már kora gyerekkoromban megmutatta a csizmára való foltvarrást. Az első alkalommal rám szólt, hogy bontsam le, és úgy varrjam rá, mintha gép csinálta volna. Már akkor arra vágytam, hogy valami különlegest tudjak az embereknek nyújtani, amitől jókedvűek lesznek, elfelejtik szegénységüket. Akkoriban az volt a szokás, hogy a halottakat háztól temették, és ehhez az úgynevezett deák gyerekek is asszisztáltak. A kántor tanító kiválasztotta négyüket-ötüket, köztük engem, és mentünk énekelni.” Valahol itt rejlenek tehát a zseniális nótaénekesi életmű gyermekkori gyökerei. Kosztolányi Dezső írói világának egyik gyöngyszeme igazán ide illő: „..az ember sorsa, az ember jelleme; de hol van az ember sorsa: a múltban! Létünk minden gyökérszála oda kapaszkodik, nevelésünk onnan kaptuk, első benyomásainkat onnan szereztük. Nem tudom, miért, de én fanatikusa lettem az eltűnt időnek. Gondolatok és hangulatok bántanak. Mindég arról álmodok, hogy gyerek vagyok, s oly érzelmeket érzek ilyenkor, amelyeket kifejezni sohase tudok, de mindég vígaszt merítek belőlük.” Lente Lajos pedig nem csak hogy erőt merítően emlékezett meghatározó gyermekkorára, hanem már gyermekkorában azon gondolkodott a nehézségek közepette is, hogy mi az a tevékenység, amivel örömöt tudna adni embertársainak. S észrevétlenül vált ebből az ösztönös gyermekkori szándékból beteljesítendő sorsfeladattá a nótaéneklés nívós képviselete. S itt lehet kitapintani, megragadni és formába önteni a Lente Lajost, a magyar nóta koronázatlan királyát egész életén át mozgató hitet és erőt, azt, a lelkületéből fakadó értéket, amely igazán nagy, ismert és elismert művésszé tette őt, nem csak hazájában, hanem a nagyvilágban, vagy, ahogy elhíresült róla: „Hajdúnánástól Torontóig”. Tehetsége ugyanis a tengeren túlig repítette, 84 évet átölelő élete során többször fellépett az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is, no és Európa szinte valamennyi országában. S egyben ez az az emberi főérték az, ami méltóvá emeli ezt a munkásságot a magyar nemzeti értékpiramisba történő beemelésre, sajnos már csak a művész halála után. Bárhová is vezérelte őt az élet, Lente Lajos mindig megőrizte lelkületében a hajdúnánási családi gyökerekből fakadó tisztességet, alázatot, becsületet és szorgalmat, ami nem csak későbbi énekesi pályáján, hanem tanulmányaiban és polgári hivatásában is megmutatkozott. A hajdúnánási általános iskola befejezése után a Debreceni Öntöző Vállalat Hajdúnánási Kirendeltségének gépcsoportjához került, itt tanulta meg a motorszerelést és a gépészetet, amiből vizsgát is tett. Ebben az időszakban szerzett kishajó vezetői engedélyt, valamint hivatalos gépkocsivezetésből is levizsgázott.

A muzikális őstehetséggel megáldott, és ezt a „tudást” a gyermekkori, vidéki családi közeg által megtermékenyítő módon őrző és életének további szakaszaira továbbvivő fiatalemberre természetesen az akkoriban minden fiatal férfi életének kötelező és meghatározó keretét képező katonaságban is felfigyeltek. Itt már bizonyossá vált, hogy nem csupán a családi közösség keretei közt tartották őt tehetségesnek. 1957-ben vonult be katonának Sopronba, ahol határőrként teljesített szolgálatot, de a katonai életet Budapesten is folytatta a Határőrség Szállító Századánál műhelyparancsnoki beosztásban egészen 1959 februárjában megtörténő leszereléséig. Először egy hadnagy figyelt fel a fiatal katona remek hangjára, és arra kérte, hogy tanítsa be a szakaszt katonanótákra. Így tehát ebben az életperiódusban is elismerés közepette egy továbbra is termékeny közösségében csiszolhatta a fiatal Lente Lajos, akinek sorsfordító életszakasz váltásai gyönyörű ívben kapcsolódnak egymásba, de minden új szakaszban megtalálta a tehetsége számára kiteljesítő emberi-szakmai közeget is, valói életpályát nyitva meg előtte a nótaéneklés által. A katonaságtól leszerelő fiatalember – mintha az Élet már egy új életszakaszra vezette volna ezen az úton – a vonaton ismerte meg feleségét, a hajdúdorogi származású Oláh Máriát^{^[1]}, aki akkor éppen Pesten tanult. Szerelem volt első látásra ez a találkozás, így az esküvő sem váratott sokat magára, ami még ebben az évben megtörtént. A házasságkötést követően a megyeszékhelyen telepedett le a pár. Az ifjú házas, még szakmai útját építgető fiatalember ezt követően szintén 1959-ben a MÁV-hoz került dolgozni gépkocsivezetőként, mert pontosan tudta, hogy a művészi hitvallás mellett családos emberként az is nagyon fontos, ha egy biztos állása is legyen, és a vasút annak számított. Az örökké jobbá válni akaró ember elhivatottságával és szorgalmával szakmailag is folyamatosan képezte magát. Elvégezte a gépjármű előadói tanfolyamot, és mint gépkocsi előadó az Építési Főnökségre került. Munka mellett érettségi vizsgát tett a Landler Jenő Szakközépiskolában, később ugyanitt felsőfokú technikusi oklevelet is szerzett. Fontos megemlíteni, hogy nóta-énekesi karrierje mellett, felelős családapaként mindvégig megtartotta polgári állását, a munkája továbbra is a debreceni MÁV-Igazgatósághoz kötötte, ahonnan 55 évesen, korengedménnyel ment végül nyugdíjba, tehát 1976-tól nyugdíjazásáig a Debreceni MÁV Igazgatóság Műszaki Osztályán dolgozott, mint gépészeti csoportvezető.

Az önfejlesztő és folyamatosan tanulni, fejlődni vágyó szorgalom azonban polgári foglalkozása mellett természetesen áthatotta művészi képessége tökéletesítésének útját is: folyamatosan építgette a tehetsége által felölelt életterületet is, tudatosan fejlesztve énektudását. Pontosan érezte, tudta, hogy ezt a kiválóságot iskolázott keretek között tudja igazán kiteljesíteni, ezért, bízva magában és eddigi élete „közönség visszajelzéseiben” jelentkezett a Vár utcai Zeneművészeti Szakközépiskola és Konzervatórium által meghirdetett tehetségkutatóra, ahol több pályázó közül négyüket vettek fel, tehát ez a szakmai szűrő is beigazolta kétségtelen tehetségét, és új teret nyitott szakmai fejlődésének. Ennek a tehetségkutató versenynek a 3. helyezése, valamint felesége biztatása alapján 1962-ben, felnőttfejjel kezdett tanulni a Kodály Zoltán Zeneművészeti Szakközépiskolában (Konzervatóriumban) ének tanszakon. Magán ének szakos diákként ekkor kezdett szólót énekelni.

Életének következő ívében a tanulást a munka mellett is folytatta a racionálisan és felelősen gondolkodó, új családja, de saját tehetsége iránt is elkötelezett fiatalember. Az Élet és a szerencse is segítette ebben, hiszen olyan beosztásba került, ahol minden másnap szabad volt, így nyugodtan eljárhatott a „Zenedébe”, ahol sikeresen elvégezte az ötéves ének szakot. A debreceni zeneiskola befejezése után Budapestre került, ahol a Zeneművészeti Főiskolának és az Országos Szórakoztató Zenei Központnak volt kihelyezett stúdiója. Itt már komolyzenét, magyar nótát, népdalt, operettet tanítottak olyan kiváló tanárok, mint Reményi Sándor operaénekes, Vörös Sári és Szalay László népdal- és nótaénekes, és Pongrácz Zoltán, aki a zeneelmélet mestere volt. A debreceni konzervatórium és a budapesti három év után levizsgázott, és 1968-ban megkapta a hivatásos működési engedélyt népzene, népdal, magyar nóta és operett kategóriában, majd vizsgát tette az Országos Filharmónia vizsgabizottság előtt is. Mindkét helyen a legmagasabb minősítést kapta szorgalommal tökéletesített tehetségét valódi szakmai tudássá csiszoló elhivatottságának köszönhetően. Ezt követően természetesen országos szakmai elismertsége sem váratott sokáig magára, első rádiófelvétele még ugyanebben az évben, 1986-ban készült, ezt pedig megannyi televíziós és lemezfelvétel követte. Ő maga így írt erről szerényen, de természetesen büszkén:

„1989-ben az első rádiófelvételemet az akkori népzenei osztály vezetője, Grabócz Miklós és az úgynevezett lehallgató bizottság készítette. 1972-ben volt az első televízió felvételem, ezt követően rendszeresen énekeltem a rádióban és a televízióban is, a műsoraim a mai napig mennek mindkét helyen. 1974-ben készült el az első közös nagy hanglemezem Máté Ottiliával, ezt követte még négy, Bangó Margittal, Szentendrei Klárival, Márkus Icával és Lovass Lajossal. Előtte, 1968-ban, megnyertem egy, az Aranybikában rendezett népdal-magyarnóta versenyt.” Ekkortól kiteljesedő munkássága során fellépéseinek sorozata több neves énekessel, többek között még Jákó Verával, Bojtor Imrével, Béres Ferenccel, Szalay Lászlóval kapcsolták össze művészetét a közös fellépések révén. Kezdetben főleg Budapesten, majd Debrecenben és sok más hazai városban lépett fel. Énekesi pályafutását jó néhány külföldi szereplés is színesítette. Népszerű előadóként a környező országokon túl Svédországban, Olaszországban, az USA-ban, valamint Kanada több nagyvárosában is vendégszerepelt ilyen módon is öregbítve szűkebb és tágabb pátriája, a Hajdúság és Magyarország kulturális presztízsét.

A MÁV Járműjavító Bocskai Tánc-együttesben szóló énekesként szerzett tapasztalatok, hazai és külföldi szereplések segítették az első rádiós, majd az első televíziós felvételekhez, s később gyakran szerepelt különböző nótaműsorokban. A televíziós, 1972-es Nótaszó című műsorban történő, mérföldkő erejű bemutatkozását követően rendszeresen énekelt a rádióban és a televízióban is. Dalait, amely alatt hozzávetőlegesen 80-100 dalfelvételt érthetünk a Nótaszó, Önök kérték, Duna TV Kívánság Kosár című műsorok a mai napig is műsorra tűzik. Több hanglemeze is készült, kazettás felvételeinek száma pedig 17. Később 11 CD lemez is megjelent, melyek ma is forgalomban vannak. Lente Lajos, nóta-énekesi munkásságát kiteljesítve zeneszerzőként és szövegíróként is jelen volt ezen a szép pályán, sőt, szaklektorálásában 3 nótáskönyv is megjelent.

Énekesi életpályáját nívós karrierré emelve mondhatjuk, hogy pátriája jó hírét is teljesíttette ki a benne ragyogó, áldott tehetséget, hiszen szülővárosa, Hajdúnánás, valamint Debrecen, Hajdú-Bihar megye, sőt Magyarország hírnevét is sokfelé elvitte népzenei vonalon. „Az olaszországi Szicíliában, Palermóban a budapesti kulturális minisztérium szervezésében magyar heteken vettünk részt, később a svédországi Malmőben magyar napokra hívtak énekelni. Nagy vágyam volt, hogy a tengerentúlra is eljussak, ez hála Istennek bekövetkezett: Kanadában Torontóban, Ottawában több alkalommal is jártam, akkoriban épült egy magyar ház Brandfordban, ott magyar cigányzenekarral énekeltem, mint ahogy Vancouverben is. Majd innen átutaztunk az Egyesült Államokba, ahol a New-York-i magyar színházban, Chicagóban a Szent István Templomban, Bostonban, majd Floridában is felléptünk. Emlékezetes, telt házas est volt egy március 15-ei Brandforban, ahol az akkori magyar nagykövettől elismerő kitüntetést kaptam.” – emlékezett vissza nagy örömmel idősebb korában is ezekre a művészi, nemzetközi utakra. Hajdúsági származására ugyanakkor mindig is rendkívül büszke volt, hazai sikeres fellépései között szinte évente látogatott el szülővárosába, hogy egykori barátai körében töltsön el néhány nótával teli órát.

Az elismerések sorában azonban számára a közönségsiker volt a legértékesebb. Egész élete során, még idős korában is nagyon sok meghívást kapott, ahol saját dalait is repertoárra tűzte, közel harminc száma volt, és ugyanez vonatkozott a külföldi szereplésekre is.^{^[2]} Sokan és sokszor megkérdezték tőle azt is, hogy melyik a számára legkedvesebb nóta, amire ő mindig felemlítette azt a fiatalkori emlékét, amikor ő is azt a kérdést tette fel az egyik pesti tanárának, hogy melyik a legszebb nóta, mire ő azt mondta, mind szép, csak szépen kell énekelni. Ezt a gondolatot pedig igazi művészi, szakmai vezérelvként alkalmazta a megyei érték címre javasolt pályája során Lente Lajos, akinek ugyan több, személyes kedvenc nótája is volt, de ezek közül is mindig kiemelte az „A mi öreg Bodri kutyánk”- kezdetű nótát. ^{^[3]} A másik, ugyancsak szívesen énekelt nótája pedig a „Ne szidjatok soha engem” kezdetű mű volt, de sok más kedves dala is volt a művésznek. Repertoárjában gyakran szerepeltette saját alkotásait is. Közönségét mindig odaadó, alázatos tisztelettel kezelte, megragadott minden lehetőséget a fejlődésre, az új nóták felkutatására, szinte minden új, erre kínálkozó alkalmat forrásként kezelve. Így, amikor egyszer Kanadában vége volt a műsorának, és elhívtak őket a vendéglátó családokhoz, akik szórakoztatására feltették régi lemezekeit, az ezeken lévő dalokat hallgatván, elhatározta a megtanulásokat. „Mindet leírtam és később, itthon, a rádióban el is énekeltem.” – emlékezett örömmel ezekre az alkalmakra még egészen idős korában is a művész. Külön élményöröm volt számára, hogy számtalan olyan gyönyörű helyen járhatott így, ahová talán soha nem juthatott volna el az életben, ha nem énekes lett volna. Ugyanakkor minden egyes interjújában és pályájára emlékező megnyilatkozásában hálás szívvel beszélt életének és szakmai sikerének magánéleti bázisáról, „érzelmi hátországáról”, feleségéről és fiáról, a megyei értékké nyilvánítást e tanulmány által kérelmező ifj. Lente Lajosról.

Ha a sikert a tehetség beteljesítő erejeként értelmezzük, akkor Lente Lajos szakmai és emberi értelemben is sikeresnek érezte magát, és mindig kiemelte, hogy: „(…) de nem válhattam volna azzá a feleségem, Marika és a családom segítsége, szeretete nélkül. A feleségem az orvosi egyetem vegytani intézetének titkárnőként ment nyugdíjba, a fiam testnevelő tanár.” ^{^[4]}

A rendkívül tehetséges és zeneileg kimagaslóan képzett művész – habár alkalmanként népdalokat és operetteket is énekelt – maga is „nótaénekesnek” vallotta magát, mert ebben a műfajban tudott igazán kiteljesedni, nem véletlenül jelent neve egyet ma már a magyar nótával.

Lente Lajos, a magyar nóta koronázatlan királya, számtalan rádió -és tévéfelvétel, lemez tulajdonosa volt nótákban és elismerésekben gazdag életpályája során. Munkásságának máig ható, szép eredményeit az alábbiak szerinti rendszerbe foglalhatjuk:

I. Nagylemezek:

Felszállott a vadgalamb
Este későn ne jöjj hozzám
Legszebb, legédesebb dalom
Cifratornyos szánkó
Magyari Imre nótáiból
Van egy ház a Tisza parton

II. Kazetták:

1. Felszállott a vadgalamb

2. Lente Lajos új nótafelvételei

3. Megy a gőzös Kanizsára

4. Hogyha ír, majd édesanyám

5. Valamikor úgy szerettem a virágot I.

6. Rózsafa virít az ablakom alatt

7. Maros menti fenyves erdő

8. Ünnep nap van nálunk

9. Badacsonyi kéknyelű

10. Leszállt a csendes éj

11. Magyar nóták, csárdások

12. Muzsikusnak dalból van a lelke

13. Vágyom egy nő után

14. Húzd rá cigány

15. Ezüst tükrös kávéházban

16. Valamikor úgy szerettem a virágot II.

17. Felhő szállt a Nagyerdőre

III. CD-lemezek:

1. Felhő szállt a Nagyerdőre

2. Valamikor úgy szerettem a virágot

3. Megy a gőzös Kanizsára

4. Ezüsttükrös kávéházban

5. Szeressük egymást gyerekek

6. Kislány, hallod a muzsikát

7. Hogyha ír majd édesanyám

8. A mi öreg Bodri kutyánk

9. Maros menti fenyves erdő

10. Daru madár gyere velem

11. Harangoznak a mi kis falunkban

IV. Könyv:

1. Lente Lajos: Hajdúnánástól Torontóig: visszanézek életemre: élmények, nóták Debrecen, 2016.

Kulturális munkásságának elismeréseként, a népzenei hagyományok ápolása terén több évtizeden keresztül végzett kiemelkedő színvonalú, eredményes tevékenységéért megérdemelten több kitüntetésben is részesült már életében:

Kitüntetéseinek összesített rendszere is egy ragyogó, elismert és példás munkásságot tükröz:

1. 2000, Debrecen: A Hajdúk Mecénása-díj, mint előadóművész,

2. 2005, Hajdúnánás: Hajdúnánás 400. éves évfordulóján Bocskai emlékplakett, művészi tevékenységének elismeréseként,

3. 2007, Budapest: A Magyar Nóta Országos Egyesületének Életműdíja “Több évtizedes kultúrális munkájának elismeréseként”,

4. 2007, Debrecen: Kölcsey Ferenc-díj „A népzenei hagyományok ápolása terén több évtizeden keresztül végzett kiemelkedő színvonalú és eredményes tevékenység elismeréseként” Hajdú Bihar megyei önkormányzat által adományozott díj,

5. 2012, Hajdúnánás: Hajdúnánás Városi Önkormányzat Képviselő Testülete Lente Lajos részére “A város hírnevét öregbítő fél évszázados értékteremtő magyar nóta és népdalénekesi tevékenységének elismeréseként a “HAJDÚNÁNÁS VÁROSÉRT- kitüntető díjat” adományozta a művésznek,

6. 2017, Budapest: Dankó Pista Életműdíj.

Jelen beadvány kezdeményezője, fia és természetesen felesége, unokái és valamennyi őt szerető és tisztelő magyar nóta rajongó örömmel venné, ha halála után életműve bekerülhetne a magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló 2012. évi XXX. törvény, azaz a hungarikum törvény alapján működő magyar nemzeti értékpiramis helyi szintje után a megyei értékek, majd azt követően a kiemelkedő nemzeti értékek sorába, végül a Hungarikumok Gyűjteményébe is.

[1] Felesége ősei közt egyébként lengyel felmenők is vannak, aminek kapcsán önéletrajzi kötetének 62. oldalán megemlíti Lente Lajos az alábbi történetet tükrözve azt, hogy milyen sokat jelentettek a nagyvilág különböző városaiban élő magyaroknak az ő fellépései, összetartó erő, érzület szempontjából. Egy 10 napos, lengyelországi fellépés végén történt: „Baráti beszélgetések alkalmával megemlítettem nekik, hogy feleségem ősei is Lengyelországból származnak Volosinovszki néven. Búcsúzásunkkkor, erre emlékezve, az egyik velünk, vendégekkel foglalkozó lengyel tanárnő odalépett hozzám. A nyakában lévő borostyán nyakláncot átvette, és átadta nekem azzal, hogy vigyem haza a feleségemnek ajándékba. Nagyon megható és kedves jelenet volt. Az ajándék azóta is kedves ékszere a feleségemnek.”

[2] A Lente Lajost ismerők és szeretők körében számos anekdota kering, a számára egyik legkedvesebb pedig az alábbi, repertoárjához fűződő történet: „Amikor már jó pár éve énekelgettem, Debrecenbe jött a MÁV budapesti vezérigazgatója, aki nagyon szerette a magyar nótát. Volt egy kedvence, az itteni vezető mondta nekem, hogy énekeljem el. Én ugyan hallottam már arról a bizonyos nótáról, de nem igazán ismertem, így felhívtam a pesti énekes ismerőseimet is, de csak nem akart összejönni a „Messze falu, kicsi templom, kéklő mennybolt, aranyselymű róna…”. Holott már csak egy hét volt a találkozóig. Ekkor felhívott a mátészalkai ÁFÉSZ vezetője, mondván, menjek már el a helyi fürdőbe egy műsor kedvéért. Ennek a végén odalépett hozzám egy kis alacsony emberke, azt kérdezve, elénekelheti-e a nótáját. Melyik az, kérdezem. Hát, a „Messze falu, kicsi templom”. Maga az én emberem, vágtam rá és telefonáltam egy ottani barátomnak, azonnal jöjjön egy magnóval a fürdőbe. Felvettük a dalt, megtanultuk tisztességesen. Az ominózus estén, ahogy elkezdtem, látom ám, hogy a vezérigazgatónak a könny kicsordult a szeméből, majd mikor vége lett, megkérdezte: Lajos, te tudtad ezt a nótát? Mondom, nem, de most már tudom! Jót nevetett a történeten.”

[3] Ennek a nótának a kapcsán mindig elmesélte a művész: „Az unokáim nagyon szerettek volna egy kiskutyát, tudták, hogy mama minden kérésüket teljesíti. Úgy is lett. Néhány nap múlva Sefcsik István főállatorvos segítségével kaptunk egy gyönyörű bobtail kiskutyát, ő lett a család kedvence, az unokák Benjinek nevezték el. Nekem eszembe jutott egy dal, amit gyerekkoromban hallottam, „A mi öreg Bodri kutyánk ki szokott a faluvégre járni…”, ezt megtanultam, és az előadásomban ma is gyakran szól a Dankó Rádióban. Én abban éneklés közben a mi kutyánkra gondolok.”

[4] 1963-ban született meg egyetlen gyermeke, büszkesége, ifj. Lente Lajos, aki elhivatott lelkülettel őrzi, gondozza és kezeli édesapja hagyatékát, és ennek szellemében kezdeményezte az életmű helyi értékké nyilvánítását követően a megyei értékké nyilvánítást is jelen javaslattételi tanulmány által, amelyben az összes családi, személyes anyagot az összeállító szakértő rendelkezésére bocsátotta.